Az előzményekhez képest meglehetősen határozottan reagáltak a vezetők a sorban bukott, na jó, két kivételével megnyert meccsek után. „Emberek nincs itt semmi látnivaló, menjenek tovább”, pont úgy, mint ahogyan a New York-i talpas rendőr szólt a katasztrófa turista bámészkodókra. Egyébként már a tornával kapcsolatos célkitűzés is sejtelmes volt: vagyis semmi elvárás, tényleg, ahogyan a coubertini eszme mondja: a részvétel a fontos, nem a győzelem. A kiválasztottaknak ezt tökéletesen sikerült kihozni a számukra pár fordulós kontinens tornából, ha jól sejthető, már az itthoni plázákban intézik a karácsonyi bevásárlást, pedig még egyáltalán nincs vége az tornának! Szóval úgy elindulni, hogy semmi extra elvárás, elég nagy lazaság, legalább azt kellett volna beépíteni a tudatba, hogy oké, most tényleg élesben alkothat a két edző, talán valami fiatalok beépítése szleng, esetleg a legkeményebb duma: pár idősebb sportolónak ez az utolsó lehetőség, hogy megmutassa, nem is annyira satrafa.
Apropó: a két szakember! Ők trenírozzák a magyar élvonal két legerősebb keretét, az egyiknek bővebben kijut a sikerből, a másik pedig örökre egy helyen marad. Egyik klubtól a másikba csábítgatják játékosaikat, gyengítve, taktikázva, szépeket ígérve, majd utána egymás tiszteletét hangsúlyozva a közös meló. Őszintén, ki hisz ebben? Ez a felállás aránylag ritkán működik, ráadásul két elég erős karakter, semmi jót nem sejtet. Ennek az együttműködésnek amúgy a végjátéka is érdekes, ha bukott a meccs, csak az egyik beszélt, ha győztes, akkor csak a másik. A világ súlyos tévedésben lebeg, azt hangoztatják, az egyik, hanem a legerősebb bajnokság a magyar. Gazdaságilag tényleg az a sok idegennek, akik fizetésüket pontosan megkapják, itteni klubjaikban napi rendszerességgel kezdők, sőt, élharcosok, semmi extra kihívás, szépen felhozzák magukat egyénileg, aztán nemzeti csapatukban fellépve úgy pofán vágják a magyart, hogy az időmérő adja a másikat. Eleven példa, az egyik vidéki csapatnál pár forduló után látták, hogy az erősen bevezetett külföldi kapusuk, inkább bemelegítésre jó, ezen a viadalon persze kiszedte mindenkinek a szemét. Játéka durván szemben a sokadjára is bizalmat kapott nem fiatal magyar állampolgárral, aki egy támadás közben éppen ötször igazította a haját, vagy a BL-királynővel, aki szélsőnek príma jó lehetne, átlövőnek- láthatta mindenki-, kevés.
Ezzel szemben ott van a magyar korosztályos válogatottak teljesítménye. Annak idején rommá verték a mezőnyt, legyen szó bármilyen összejövetelről, pár szereplőt látni ezekből a csapatokból, ám ők sem kaptak nagy időt, ki és beléphetnek, nincs idejük maradandót adni. Más országukban, ha valaki tényleg annyira jó edző, és sikeres, tolják előre, hiszen ő ismeri az új nemzedéket, képességeiket, rengeteg dolgoztak együtt, nem hatalmi alkut kötöttek kerülnek a helyükre. Ehhez képest ez a bizonyos korosztályos edző sehol, páran megpendítették, hogy logikusan ő kellene, ám akkora az ellenszele, egészen klubja kispadjáig fújta. Kontra példa: a hollandok stábjában a főnök mellet ott ül egy olyan edző, aki az utánpótlással foglalkozik. Ésszerűen. Talán még azt is beleképzelve, egyszer ő lesz a fővezér. Szóval égéstermék, itthon meg megy a zsongás, az olimpia a fontos, csak nincs semmi alap, amire ezt az álmot helyzeni lehetne, újabb lehetőség esett kútba, helyben járás, zéró fejlődés. Covidra hivatkozni meg elég ócska kifogás.
Az oroszok bezzeg nem cicáztak, a spanyol grandot kivágták egyből, nem hozta a tervet.
