Eddig tartott a gyászom. Jó, semmi komoly, csak nagyon csiperésztem a srácot. Kicsit gyűjtöttem a gondolataim, hogyan is tudnék a magam szerény módján megemlékezni Joachim Löwről. Aki úgy fest, lemondja a szövetségi kapitányi poszton szereplést. Volt pár jó oka az utóbbi időben, de akkor is egy szerethető figura volt. Talán sajnálható is. Ő az igazi német típus megtestesítője. Szürke kisember, akit még németként Ausztriából is kidobtak. Sehol egy kirobbanóan nagypofájú emlékezetes meló. Csak a csend, a nyugalom, szervezettség, örökké tiszta, hajszálmentes fekete pulcsi. Sehol egy rakoncátlan tincs, egy borotválatlan szőrszál. Még a legzordabb időben sem. Legalább egy csúful belógó, szürke arcbőrdarab. Nem. Feszesség. Jó krém. Állhatatosság. Kitartás. Makacs megvalósítás.
Pont olyan, mint amikor a nadrágjába csúsztatta a kezét- eddig semmi vész, hiszen Cholo Simeone meg a családi ékszert markolászta, lóbálta a közönség felé-, majd nem törődve, hogy nagyjából harmincöt kamera amera figyeli, óvatosan megszagintotta az alsó állomány illatanyagát. Nem volt egy jelentős mozzanat. Inkább emlékezetes. Mint a VB-cím megszerzésekor tartott ünneplés. Az is visszafogott, ahogyan írtam, német stílusú volt. Sehol az őrjöngés, nincs könny, részeg ordibálás, sörrel, sörtől ázottan mosolyogni a népek előtt. A feleségével külön váltak, tökre olyan hétköznapian, mint amikor beszorítja a pénzt az ember a bevásárlókocsi illetékes részébe, kicibázza a láncból, és slattyog shopizni. Átlag esemény. Pedig az örökké fekete hajú mágus tényleg jó szakember. Nem olyan hókuszpók, mint Jürgen Klinsmann, aki még meditációs sarkot is kialakított a hindu mentalizmus jegyében. Csöndes fickó, vészhelyzetre mindig kitalált valamit. Mert Németországban a bronzéremtől lejjeb durva kudarc. Csak az arany, csak az elsőség, ami keményen teljesítve elérhető. Löw olyankor hozta a sikert, amikor nem számoltak ezzel.
Joachim #Löw will step down as national team head coach after @EURO2020. pic.twitter.com/t4OuyQmaSC
— Germany (@DFB_Team_EN) March 9, 2021
Csitri kisgyerekekkel szétcsapták a dölyfös brazilokat, a fiatalok nem mertek hangosan röhögni a hazai bohócokon, pedig a hetes az elég lett volna a kibuggyanó viháncoláshoz. Löw akkor is az ellenfelet méltatta, halkan suhanó gondolatai nem győztes hadvezért adott. Inkább csöndben elmélkedett. A brazil gyalulás után Germániában olyan szintre horgadt a végső győzelem utáni vágy, akarat, onnan nem jól hazamenni, görög tragédia. Begyűrték, megszerezték, ünnepelték. Ahogyan korábban. A magasban maradni nagy feladat, a VB-címet követően csak a diadal volt elfogadott. Persze, hogy az nem úgy és nem akkor jött, amikor a nép akarta. Az mindig akarta. Sosem elég. A legfájóbb vereség a szomszédból érkezett, a hollandoknak nincs nagyobb boldogság, mint a németeknek visszavágni a lenézésért. Onnan is felkelt, a csapat is. Az orosz VB viszont csúnya égést hozott, utána nagy viharban, pokoli ellenszélben kellet szerveznie. Az a hang, ahogyan a kerítés mellett ment lépdelt, és bentről a veszett kutyák dühödt acsarkodása, láncuk riasztó csörgése hallatszott, az sem zavarta. A Német Labdarúgó Szövetségben különben nem kapkodnak. Minden rendben kell, hogy legyen, kiszámítható. 1926-tól Joachim Löw a 10. szövetségi kapitány. Egészen döbbenetes. Más ország szövetségénél, ha elég béna az elnökség, tíz év alatt lepörgetnek huszonhat trénert. Ez a márciusi lemondás bejelentés akár felszabadítja a különben magába forduló, erősen töprengő trénert, kiveszi a nyomás alól. Lehet még ebből jól kijöhet, az meg aztán végképpen istenkirállyá tenné Löwöt.
