Olyan gyönyörűen indult! Az a szép, impozáns drapéria, Mátyás királlyal és az ő fekete seregével, aztán jött a Himnusz, amit végre úgy énekeltek, harsogták a válogatott kezdőemberei, ahogyan az kell és fontos, és az ellenség is lássa: ezek a férfiak így fújják, ezek a férfiak nagyon eltökéltek, ezek a férfiak férfiak! Willy Orban is nyomta a dalt, az is felemelő volt.
Meg az, hogy nem tojt be a válogatott, pár dacos és pontos támadással fegyelmezettre, olykor kapkodóra formázta a szlovákokat. Csak a végjáték hibádzott, sőt egy kicsit az odavezető út is eléggé rázós volt! Nem volt az átszakító erő, ebből kijött az ellen, és egy hiba elég volt, hogy utálja őket a stadion. A magyar fiatalok szépen mozogtak, viszont ennek ellenére nem jutott előre a csapat. Sok volt a szürkeség, az elbújás, a vér kiapadt, az agy lelassult, nem érződött a meccs éle, tétje! Nem volt senkiben a kockázat, bátorság. Olykor akadt egy pár próba, de inkább csak izgatás volt, mint komoly katarzis! Aztán a kis Szoboszlai nagy villanása, de szép volt! Végre kéjes lehetett az érzés, pazar villanás, ott a laszti a bal felsőben!
Aztán mielőtt sokra ment volna az ünnep, jött a gyötrő találat, megint lehet kaparni! És a kín, hogy ezt már nem lehetett kijavítani. Ez a legrosszabb, az egészben. Mekkora nagy életérzést adott volna, úgy nézegetni a csoport táblázatát, hogy okés, srácok, jó ez nekünk, iparkodjatok, verekedjetek a maradék részért. Aztán a csalódottság. Sok mindenben, főként, hogy legalább egy pontot jó lett volna elmarni. Elkeserítő az egész, ennél jobban már nem lehet győzelmet görcsölni. Csak az kevés volt.
Jöhet megint az okoskodás, a számok variálása, különféle matekozás, ami amúgy a magyar sportjátékok, főként a labdásoké, szóval nagy pusztító. Mert abból semmi nem született, úgy legalább is, ahogyan a nép szeretnél volna.
